Az otthonmaradás azt jelenti, hogy nem hagyjuk el a lakásunkat. Sokaknál erre azért van szükség, mert házi karanténban vannak, mások a kiskorú gyerekeikre vigyáznak, de az idősebb korosztálynak sem szabad naponta vásárolni menni. Hamar jön a megoldás: rendeljünk online! A gépnél ülve néhány kattintás, és már tele is a kosarunk élelmiszerrel, netán papír zsebkendővel, vécépapírral. Aztán egyszer csak telefonálnak, hogy az áru megérkezett. Kiknek köszönhetjük mindezt? Azoknak, akik a járvány ellenére vállalják, hogy bemennek a raktárakba, összeállítják a megrendelést, árut pakolnak. Közülük egy Molnár Csilla, a Rossmann központi raktára online drogériaosztályának csoportvezetője.
– Két műszakban dolgozunk, hogy teljesíteni tudjuk a megrendeléseket – avat be a részletekbe Csilla. – Én köztesbe járok be, hét órára, úgy, hogy mind a két műszakkal tudjak időt tölteni. Autóval indulok Pilisről Üllőre, általában tizenöt perc alatt beérek. Hogy mit érzékeltünk az utóbbi hetekben? Amikor az első hírek megjelentek a kínai járványról, a cégünk már akkor megelőző intézkedéseket hozott: gumikesztyűt kaptunk, maszkot, fertőtlenítőszereket tettek ki, az étkezőt többször takarították az érdekünkben. Tizenhat éve dolgozom itt, és sokfajta figyelmességben volt részem, de ez, hogy még hazavihető fertőtlenítőt is kaptam, különösen jólesett. Úgy éreztem, megbecsülnek, és nemcsak, hogy számítanak a munkámra, hanem meg is óvnának a bajtól. A megrendelések száma amúgy akkor kezdett el nőni, amikor az első itthon fertőzöttekről is hírt kaptunk, de olyan két hete érezzük csak, hogy lényegesen megugrott. A legnagyobb kereslet a fertőtlenítőszerekre és a papírárura van. A kismamák pelenkát, popsitörlőt szeretnének kiszállítással.
Csilla munkája igen sokrétű: a megérkezett rendelést összekészítik, aztán ellenőrzik és csomagolják, ő közben a számítógépen is nézi a készletet, követi az áru útját. S hogy fél-e attól, hogy minden nap bemenjen dolgozni?
– Megteszek mindent az egészségem érdekében, és vállalom a bejárást. Inkább a szüleim aggódnak, de mindennap megnyugtatom őket. Szerencsére én a tömegközlekedést például kikerülhetem.
„Ha riasztás jön, indulunk!”
Papp Zoltán a III. Kerületi Hivatásos Tűzoltóparancsnokság rajparancsnoka a katonaságtól igazolt át a tűzoltóság állományába. Ennek már tizennégy éve…
– Gyerekkoromban katona szerettem volna lenni, és az is lettem. Aztán egyszer az egyik társam átment a tűzoltókhoz, és én követtem. Itt is szabályok vannak, ott is, és a hivatali rendet is be kell tartani. Szükség esetén itt is az életedet kell adni, ott is. Mégis más a két munka. A mi életünkben a koronavírus sem hozott változást olyan szempontból, hogy ha jön a riasztás, indulunk. Legyen az baleset, tűz, fakidőlés, mi két perc alatt teljes menetfelszerelésben, útra készen állunk, és robogunk az eset helyszínére. Erős a közösség, egymásért dolgozunk. Sokszor komoly kockázatot vállalunk, az életünket, a testi épségünket is feláldoznánk, tulajdonképpen vadidegenekért. De tesszük a dolgunkat, és nem gondolunk bele ebbe a lehetőségbe. A párommal húsz éve élünk együtt, először volt riadalom a családban amiatt, hogy ez a hivatásom, de mára elfogadták. Reggel mindig elköszönök a gyerekeimtől, és hazaérve leteszem a munkát. Nem mondom el, mit láttam, hova riasztottak. Amint kilépek a huszonnégy órás műszakból, belépek a civil életembe. Igaz, a kislányomnak a Sam, a tűzoltó a kedvenc meséje…
„Siess, fertőtleníteni kell!”
Bordás Antalné Piroska egy budapesti kórházban takarít hetente öt napot. Néha hétvégén is, vagy ha sürgős eset adódik, mert valamelyik kollégája mégsem tud bemenni. Fél négykor ébred, hogy a hat órakor kezdődő műszakjába beérjen. Vidéken lakik, huszonkét éve van a szakmában, a B+N Referencia Zrt. alkalmazottja.
– Annak idején egy ismerősöm szólt, hogy gyere takarítani, nem rossz ez a munka, én pedig eljöttem, kipróbáltam és azóta is itt vagyok – meséli Piroska. – Mielőtt bemennék a munkaterületemre, átöltözöm, aztán felveszem az eszközöket, a mopot. Az osztály, ahol eddig voltam, negyvenkét ágyas, de hozzám tartoztak még az orvosi szobák, az öltözők, a lift és annak előtere, a folyosó is. A napi rutint, vagyis az alapos tisztítást és fertőtlenítést az szakította meg olykor, ha valamelyik kórteremben baleset történt. Műtét után, ágyhoz kötött betegeknél, akik mondjuk kacsa használatára kényszerülnek… Az talán a legnehezebb, ha ez akkor esik meg, amikor a műszak vége felé járok, és már jól kidolgoztam magam, kezdek fáradni, de szólnak, hogy siessek, mert fertőtleníteni kell, történt valami a beteg környezetével. Több mint tíz éve özvegy vagyok, egyedül élek. A gyerekeim elfogadták, hogy eljárok dolgozni, és bár a jelenlegi helyzetben féltenek, büszkék rám, hogy másokon segítek. Én nem szégyellem, hogy takarítok, az ad erőt, ha megdicsérnek. Legutóbb egy vidéki beteg azt mondta: olyan a szoba és a tisztaság, mint egy vidéki panzióban. Ha valaki lenéz, mert ez is előfordul, az nagyon tud fájni. Sokan azt gondolják, hogy a takarítás egy semmi munka, otthon is csinálják. Csakhogy itt mindezt időre kell, nagy mennyiségben, mégis professzionálisan, és felmosás közben nem kukucskálhatom a kedvenc sorozatomat a tévében. Ráadásul ahhoz nyúlok, amitől más rosszul lenne, amitől más undorodik. Pedig bárki kerülhet elesett helyzetbe… A nap végére a lábaim fáradnak el, mert egész nap jövök-megyek, mindig kéznél vagyok. Talán mostantól, a koronavírus hatására, többen észrevesznek minket is, és jobban értékelni fogják a munkánkat.
PAPP NOÉMI
